NEMERE BLOG

ÁLSZENT ÁLLATVÉDŐK

A vadászok maguk is érzik felemás helyzetüket. Ezzel magyarázható, hogy ahányszor bármilyen szóbeli támadás éri őket, rögtön arra hivatkoznak: ők tulajdonképpen a vadállomány és a természet védelmezői, akik pedig ennek ellenkezőjét állítják, azok vagy félreismerik tevékenységüket, vagy tudatosan keltenek hangulatot ellenük. Hallottam vadászt, amint a tévében elmesélte, hogy milyen emberfeletti munka télen a nagy hóban eljuttatni az állatoknak a táplálékot, nehogy éhen haljanak az erdők mélyén. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ugyan régen ki etette a vadakat? Bizonyára télen oda is vesztek közülük, de vajon nem ez-e a természetes kiválasztódás darwini parancsa? Veszik a gyengébb, túlél az erősebb.

Megkérdezném a vadásztól azt is, hol lát mostanában olyan teleket, amikor az állatoknak szűgyig, az embereknek combig ér a hó? De inkább maradjuk a vadak táplálásánál. Csakugyan, nem egy olyan esetről hallottam, ahol a vadász egész télen etetett ugyan egy kapitális szarvasbikát, amivel több célt ért el: tudta, mikor melyik útvonalon jár, és melyik napszakban jön arra a helyre, ahol etették. Aztán jött a külföldi vadász, akit vadászunk szolgálatkészen máris a megfelelő időben és helyen szépen le is puffantotta az állatot. Ennyit arról, hogy az vadászok úgymond "gondoskodnak a vadállományról".

Aztán ott vannak a tanfolyamaik. Olyantól tudom, aki sok egyéb mezőgazdasági tanfolyam mellett leendő vadászoknak is szervezett képzéseket, vizsgáztatásokat. Ijesztő, mondta, hogy milyen felkészületlenek az oda jelentkezők, akiket legtöbbször nem a természet szépségei érdekelnek. A vizsga napján hamisították alá az oktatás jelenléti íveit, mert még arra sem jártak el. Maga a tanfolyam pedig kötelező ahhoz, hogy vadászigazolványt, fegyverengedélyeket kapjanak. Sok esetben azok, akik szinte semmit sem tanultak, ámde alig várták, hogy megkapják a "papírt", és ennyi.

Ritkán gondolunk arra: miért van a közutak mellett olyan sok "ugró szarvasos" tábla? Ezek nem csak a vadveszélyre figyelmeztetnek, dehogy! Ezek a vadásztársaságokat védik attól, hogy vadkárokat kelljen fizetniük az autósoknak. Ugyanis ahol ilyen tábla van, ott az autó vezetőjének kötelessége "figyelni" és "védekezni", elkerülni a bajt. Ha ilyen útszakaszon töri szét a kocsinkat egy elénk kirohanó, vagy egyenesen elénk ugró őz, akkor is miénk a kár, ha a balesetet kivédhetetlen volt. Hallottunk olyan esetről is, ahol a vad egy álló autónak futott neki, mégis a vezetővel fizettették meg a kárt.

Egyes vadásztársaságok működése is megérne egy alapos vizsgálatot. Suttognak illegális vadászatokról, térben és időszakban egyaránt. Mivel nincs valódi társadalmi felügyelet, mert a bankok működéséhez hasonlóan a vadásztársadalom is "szent és sérthetetlen", nincs aki valóban feltárná ezeket.

A felelőtlenség és az egyre profibb méregdrága fegyverek olyan tragédiákhoz is vezethetnek, mint a hírhedt Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében történt eset, ahol a fegyvert elsütő nem is tudhatta, hogy a golyó úgy 2 kilométer megtétele után egy gyanútlan falusi hátában landol, megölve ezzel őt. A ma vadászainak néha erősebb lőfegyvereik vannak, mint a magyar hadseregnek. Tragikus, hogy nem csak baleset, de saját családja ellen forduló "rendes ember" is akadt köztük, aki szerelemféltésből a családját "vadászta le" engedéllyel tartott fegyverével, mert nem elég alapos és körültekintő a mentális alkalmasságot vizsgáló teszt.

Jön a vadász és azt meséli, hogy ők mennyire szeretik a természetet! Áradoznak a hajnali erdő hangulatáról, meg a neszekről, amiket egy-egy vadász éjszaka fenn a lesen ülve hallhat... Gyönyörű szép ez a kép, kis híján elsírják magukat az avatatlanok és maguk is oda vágynak - mígnem dörren egy fegyver és máris ott fekszik egy halott állat. És még "szerencséje" van, ha rögtön elpusztul. Mert ki számolja azokat a vaddisznókat, őzeket, amelyek sebesülten elrohannak a sűrűbe és ott kínhaláluk sokszor napokig tart.

Szerintem egy természetet igazán kedvelő ember nem tesz ilyent.

Ők azzal hitegetnek bennünket, nem-vadászokat, hogy "vadgazdálkodást folytatnak". Meg hogy "egyensúlyban tartják a vadállományt". Egyfelől olyasmivel gazdálkodnak, ami nem az övék. A természet törvényeinek részei az állatok, azon a jogon, hogy már előttünk is léteztek. A róluk való "gondoskodás" vagy gazdálkodás jogát teljes egészében ma az állam átengedi a vadásztársaságoknak, ez kissé "kecskére a káposztát" esete.

A vadőrök szerepét még csak érteni vélem, egészen addig, míg el nem dördül egy lövés. A vadászok szerint azért kell kilőni évente valahány száz vagy ezer vaddisznót, mert különben vészesen elszaporodnának, elpusztítanák a mezőgazdasági terményeket. Ám vajon nem azért jönnek a vaddisznók a szántókra, kertekbe meg a városokba is, mert az ember nevű élőlény egyre kisebb helyre szorítja őket? Elfogy az élettér, hát próbálnak onnan kitörni - ekkor azt mondjuk, hogy "veszélyesen elszaporodtak", és elő a puskákkal?

Hamis egy ismert színész és még inkább ismert vadásznak a Brigitte Bardot-levélre adott válasza, miszerint "vad csak ott van, ahol vadász is van". Gondolom, a földi állatok több százmillió éves története alatt akkor is voltak ők, amikor az ember nevű másik "állat" még nem szaporodott el a Földön. Sőt, valami azt súgja nekem, hogy a vadállomány egészen jól elvolt addig. A gondok az ember megjelenésével és épp a vadászattal kezdődtek. Most azt az "érvet" hallottuk, hogy "ahol Afrikában betiltották a vadászatot, ott kipusztultak az állatok". Bizonyára belepusztultak a bánatba, hogy többé nem fognak vadászokat látni... Ez a többszörösen hamis állítás egyfelől azt sugallja, mintha a vadászok lennének az állatvilág megmentői - tudjuk: sokszor fordítva van, sőt ahonnan hiányoznak a vadászok, ott az állatok jól érzik magukat. No de egyetlen afrikai országban sem tiltották be a vadászatot, legfeljebb a nagyon ritka állatokét, mert éppen a mértéktelen vadászat pusztította volna ki őket. Nem helyes az, ha valaki az okot és az okozatot felcseréli. Ma már sokfelé a világban ott tartanak, hogy nem vadászni kell az állatokat, hanem megmenteni annyit, amennyit még meghagytak a... vadászok.

Azt is halljuk vadászoktól, hogy ők őrzik a fajok tisztaságát és részben elvégzik azt, ami a természet dolga lett volna: kiselejtezik a vadállomány gyengébb, korcs tagjait. Nos, ez aztán egy vérforraló hazugság. Látott már valaki olyan vadászt, akinek szobája falán korcsnál korcsabb, elfajzott, rondán és ferdén nőtt agancsok lógnak és ő azokra büszke? Márpedig ha igaz lenne a "selejtezés", akkor csak rossz, félresikerült agancsokat állítanának ki. De mindenki tudja, hogy nem így van, sőt fordítva: a vadászok mindig és mindenhol a legszebb, legnemesebb, legnagyobb példányokat lövik ki és azok trófeáival fotózkodnak, azt állítják ki.

"Majd akkor megyek vadászni, ha a nyulaknak is lesz puskájuk" , ezt különben nem Hofi Géza, hanem egy másik Géza: Gárdonyi mondta bő száz évvel korábban. Ő tartotta is magát ehhez az elvhez és mindig szembeszállt az értelmetlen, sőt tömeges állatgyilkolással. Jut eszembe: amikor ötszáz vagy ezer fácánt lőnek le egy helyen és időben, majd a tömeggyilkosság áldozatait szépen szabályosan kiteregetik egy mezőn és ott örömködnek fölötte látszólag épelméjű, látszólag okos és művelt emberek - akkor az is "vadállományról való gondoskodás?" Ki, mikor, hogyan és milyen jogon állapítja meg, hogy egy területen most ki kell lőni ezer fácánt, és akkor helyreáll valamiféle ökológiai egyensúly?

Boldogult ifjúkoromban tolmácsként részt vettem kormányvadászatokon is. Mondhatom, gyászos dolgokat láttam, amelyek nem válnak a vadászok dicsőségére. De hát ugyanaz folyik sokszor alsóbb szinten is. Hallottam egy hajtó elbeszéléséből, hogy ha a vadászok kirajzottak a terepre, válogatás nélkül lőnek majdnem mindent, amit eléjük terelnek: nyulat, rókát, őzet, fácánt és tucatnyi másféle állatot. (Olykor egy-egy hajtót is). Ennek az egész procedúrának az ölés örömén kívül (ami önmagában is szégyellnivaló dolog), sokszor fontos része még az alkohol. Tegye fel a kezét, aki valaha is látott már antialkoholista vadászt! Kevesen jelentkeznek, én sem sokat ismerek, egyet biztosan.

Végezetül egy későbbi korszakos emlékem: néhány éve még erdőtulajdonos voltam a Dél-Alföldön, a tanyám köré telepítettem erdőt, az egész kevesebb mint tíz hektár volt csupán, de nekem kedves és fontos. Egy napon kora reggel fegyverropogást hallottam, odahagytam a klaviatúrát, kirontottam az udvarra: a lövéseket az erdőmből hallottam. Fegyveres civil férfiak bukkantak fel, úgy mozogtak az erdőmben, mintha a sajátjuk lenne. Én, aki már korábban is ráhívtam a rendőrjárőrt néhány vadászra, akik a közútról, autóból lőttek le az út mellett legelő őzeket, most ismét az ügyeletet hívtam. "Fegyveres férfiak közelednek az erdőn át a házam felé." Még azon sem csodálkoztam volna, ha kommandósokat küldenek, elvégre joggal érezhettem úgy, hogy megtámadták a birtokomat, a erdőmet, a házamat, engem és a családomat. Az ügyeletes tiszttel folytatott vitából kiderült, hogy a támadók vadászok, de azt akkor már magam is láttam. Büszkén mutogatták egymásnak az elejtett nyulakat, amiket az én erdőmben lőttek, nem is szólva az oda beszokott, de most pórul járt őzekről. Továbbá kiderült, hogy elégtelen az én tudásom a vadászjogról. A "kié az erdő?" kérdésre megtudtam: ha nincs bekerítve az erdőm, akkor akármelyik vadász akárhány társával akárhányszor bejöhet oda a fegyvereivel és lelőhet minden állatot. Megtudtam hát, hogy a vadásztársaságok Magyarországon felülírhatják a régen alkotmányban garantált tulajdonhoz való jogomat, jogunkat is.

Ha bekerítem az erdőmet, akkor a vadászok nem jöhetnek be, de ha nincs kerítés, akkor az erdőm az övék is... Milyen beteg ötlet: kerítsem körbe az erdőmet? És akkor a vadak hogyan mozognának benne, meg a környéken? Akkor örökre enyém lenne minden őz és nyúl, minden más vadállat, mert rosszkor volt rossz helyen, és bezáródott? Egy kerítéssel a magam és más állatok vándorlását akadályoznám meg, de ez nem tűnt fel a jogalkotónak.

Nekem hamisan hangzik az az állítás, hogy a vadász szereti és védi a természetet. Aki képes lelőni egy nyugodtan legelésző védtelen őzet a maga huszonegyedik századi hipermodern fegyverével, az csak a természet barátjának hazudja magát, ám valójában annak ellensége.

Nemere István - 2021 októbere

MTI tudósítás:

2020. március 19., csütörtök 10:37 

Magyar világsiker a vírus elleni harcban 

Budapest, 2020. március 19., csütörtök (OTS) 

- Vincze Attila, aki Teller Edével az utolsó interjúkötetet készítette és Nemere István valamint Nagy Natália könyveinek is kiadója egy alapvető, de úgy látszik nemzetközi sikert arató módszerről számolt be elsők között irodalmi blogján, március 16-án.Nemere István rövid írása megemlíti, hogy egyszerű megelőzési intézkedésekkel sokat tehetnénk a vírus terjedésének megakadályozásában. Egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a vírus visszaszorítására tett lépések nem feltétlenül járnak együtt a világgazdaság válságba borulásával. Az írás elérhető:
https://irodalom-magazin.webnode.hu/nemere-blog/ oldalon és az írók közösségi oldalain is. Arra, hogy az ötlet nem légből kapott, talán legjobb bizonyíték, hogy Csehország már bejelentette: március 19-től ezen protokoll szerint harcol tovább a kórral.

Maszkot mindenkinek!

Biblikus hangulatban úgy is mondhatnám: "mindennapi maszkunkat adjátok meg nékünk". Bár terjed a koronavírus és szaporodnak a megbetegedések, főleg itt Európában, ne essünk pánikba, gondolkozzunk logikusan. Ha mindenki hordana maszkot, akkor a vírus nem tudna tovább terjedni. Mert sem a betegek nem adhatnák tovább a maszkjuk mögül, sem az egészségesek nem szívhatnák be a levegőn keresztül.

A karantén sokak szerint középkori módszer, akkor is csak azért alkalmazták, mert tudatlanok voltak és nem tudtak kitalálni jobbat. Ha mindenki bezárkózik, az nem hatékony, ahogyan a középkorban is a pestis és a többi nagyon fertőző járvány egész országrészeket, városokat, vidékeket irtott ki akadálytalanul, illuzórikusnak bizonyult az elzárkózás, mint stratégia.

Fogjuk meg a dolgot máshogyan! Álljanak rá arra, hogy minél több maszkot gyártsanak, osszanak szét minél több embernek, a végén gyakorlatilag mindenkinek. Tudom, óriási mennyiségre lesz szükség, de nem megoldhatatlan a feladat. Amikor egy híres focista csapatot cserél, új csapata a nevével ellátott mezből százezer szám gyártat, méghozzá napokon belül. Ha ez megoldható, akkor sok üzemben ne tudnának naponta tíz- és tízmillió maszkot gyártani?

Ha megkapnánk, viselése kötelező lenne és visszatérne az élet. Akkor újra találkozhatnánk utcákon, munkahelyeken, mindenki tenné a dolgát, mint korábban és ha lassan is, de helyrezökkenne a sarkaiból ennyire kifordult világ. Paradox, hogy a legtöbb maszkot nyilván ezután is Kínában gyártanák és exportálnák hozzánk. Akár repülőkkel is, mert azok is újraindulhatnának. A gyártól az itteni fogyasztóig 30-40 órát utazna a több millió maszk egy repülőn, és nem kellene félni a vírustól, hiszen ott sem fertőzött emberek gyártanák őket. No és európai gyárak is ráállhatnának a fokozott, három műszakos termelésre. Maszk-szállító repülőgépek százai keringenének a gyártó és az átvevő országok között, közelebbi gyáraktól kamionok és egész vasúti szerelvények is hozhatnák őket.

Csak egy javaslat, de van értelme. Megfogadják-e? Nem tudom, de érdemes lenne megfontolni. Ám gyorsan: döntés ma, kivitelezés holnap, maszkok holnapután, ingyen, mindenkinek, naponta legalább három darab. A vírus az őt tápláló, szaporító gazdatestek híján elpusztul, a világ pedig tovább él. Maszkot hát mindenkinek!

Nemere István, Vincze Attila - 2020.03.15.

Nyakunk a hurokban

Gondolatok a spanyolnátháról és a koronavírusról

Valaha félelmetes volt egy nagy járványnak már a híre is. Aki tehette, elmenekült előle, pedig hát furcsa módon a járványok gyorsabban haladtak előre, mint amilyen sebességgel az ember volt képes haladni a régi időkben. Vagyis gyorsabbak voltak a vírusok, mint a lovon vágtató ember. Ezért is gondolták évszázadokkal később, hogy a járványokat talán a kozmikus "küldöttek", a meteorok hozták magukkal. A néphit mind az öt kontinensen az üstökösöket hibáztatta.

Ami történt és történik, nem sci-fi. Körülbelül 35 évvel ezelőtt már megírtam egy kozmikus eredetű világjárvány-veszély történetét. Ez a mai valóság a koronavírussal lehet rosszabb, de jobb is minden kitalált sztorinál. Persze ha egy kicsit tágabbra nyitjuk az optikát, akkor mindennek megváltozik a mérete. Az 1918-19-es, három hullámban támadó nagy járvány, amit egy félreértés miatt "spanyolnáthának" neveztek el, az első világháború utolsó évében sebesen terjedt szét egyszerre több kontinensen is. Mi európaiak hajlamosak voltunk és vagyunk mindent Európa-központúnak látni és hinni, de ez sem volt az. Mert az a járvány csak a Föld akkori lakosságának alig 3 százalékát betegítette meg, és akkor sem minden beteg halt bele.

Az ugyan igaz, hogy már 1918-ban több halottat produkált a járvány, mint ahány katona Európában elesett az első nagy háború négy éve alatt. Ám nem európai őseink jártak a legrosszabbul, ahogyan hitték, hiszen földrészünkön "csak" 2 millió áldozata volt, míg Indiában 15-20 millió (pontos adatok erről máig nincsenek). Ázsiában beszéltek 50 millió halottról is.

Az a vírus abban is hasonlított a maihoz, hogy menet közben többször mutálódott, megváltozott. Most is fennáll ez a veszély: a koronavírus, mire egy-másfél év múlva megalkotják az ellenszerét, addigra többször is megváltozhat és az az oltószer is csak egyik alfajával szemben lehet és lesz hatásos, az újabbakkal szemben nem. Csak megjegyzem, a spanyolnátha ellen sem volt szer. Ne vádoljuk a gyógyszerkutatókat, a virológusokat: nem lehet minden vírus ellen oltószereket tárolni hatalmas készletekben azzal, hogy "hátha egyszer szükség lesz rájuk" - arról nem is szólva, hogy ezek nem állnak el a végtelenségig, szavatosságuk lejár. Mellesleg a spanyolnátha eltűnése után 80 évvel sikerült ügyes módszerekkel visszamenőleg rekonstruálni a vírust (mintát a sarkvidékeken elhunyt és az örök fagy birodalmában eltemetett halottak exhumálása révén szereztek). Bizony ez a később dühöngő H1N1, a "madárinfluenza" kórokozója volt. Eredetileg állítólag az USA-ban keletkezett, az Európába küldött katonák hurcolták be.

1918-ban is a súlyos betegek és az idősebbek kapták el elsősorban, bár a mai állapothoz képest volt egy jelentős különbség: a spanyolnátha áldozatainak 99 százaléka 65 év alatti volt. Akik viszont vérzéses tüdőgyulladást kaptak, azokon nem tudtak segíteni, márpedig ez volt a "nátha" egyik végső tünete. Voltak olyan kikötővárosok, ahol a dokkmunkások is mind megbetegedtek, a hajókat nem tudták ki- és berakodni. Az Egyesült Államok kikötőit próbálták lezárni (sikertelenül).

Voltak olyan afrikai városok, ahová a kikötőbe betérő európai vagy amerikai hajó legénysége hozta meg a náthát, aztán a városlakók hullottak, mint a legyek. Minél nagyobb volt egy város Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában, annál jobban terjedt benne a "spanyol" nátha. A szomorú rekord Indiáé, ahol a betegek 5-6 %-a halt meg, no és meglepő módon "a világ túlsó végén" lévő Új-Zéland meg Óceánia, ahol sokszor egész falvak pusztultak ki úgy, hogy nem maradt, aki a halottakat eltemethette volna.

Azt már akkor sem lehetett tudni, ki fogja megúszni, bár elkapta a kórt, és ki lesz az, akin egyszer csak kitörnek a végzetes tünetek. A vérzéses tüdőgyulladásban elhunytak bőre kékesfekete lett az oxigénhiánytól, hiszen a tüdő a legvégső stádiumban már nem dolgozott, a betegek egyszerűen megfulladtak...

Még annyit érdemes megjegyezni, hogy 1919-ben a nyár közeledtével a járvány enyhülni kezdett, lelohadt, szinte eltűnt - és akik azután influenzát kaptak, tényleg csak attól szenvedtek. A halálos veszedelmet ébresztő, milliárdokat fenyegető kór úgy tűnt el, foszlott szét, ahogyan jött: váratlanul és érthetetlenül. Megnéztem a korabeli sajtót és mondhatom, igen tanulságos olvasmány... lett volna, ha nincs zűrzavar a fejekben. Egyes harcoló felek cenzúrázták, letiltották a járvány híreit, nehogy az ellenség abból tudja meg, milyen veszteségeik vannak úgy a seregükben, mint a hátországban. Igazi adatokat csak a semleges, a háborúban részt nem vállalt országokban olvashatott a lakosság. No és a vélemények, a pletykák, a félrehallott és félreértett dolgok! Voltak önjelölt "szakértők", ők amellett kardoskodtak, hogy akik nem akarják elkapni a betegséget, azok aludjanak nyitott ablakok mellett. Más, hasonlóan "képzett" hozzáértők meg éppen fordítva, a zárt ablakok mellett tették le a garast. Volt, aki kozmikus eredetet sejtett és sejtetett a betegség mögött. A megrögzött hívők Isten büntetésének hirdették a járványt, mondván: az emberiség rég rászolgált és most úgy kell neki, rettegjen és szenvedjen! No és a legvadabb összeesküvés-elméletek is lábra kaptak, ahogyan manapság is. Akkor a frontállamokban a főellenséget, a németeket gyanúsították azzal, hogy ők szabadították el az orvosaik által kikísérletezett és előállított nyavalyát. Pedig hát elég lett volna megnézni, hogy Németországban hogyan arat a halál... No és akkor is a sűrű kézmosást javallották az orvosok. Mindez persze nem sokat érhetett önmagában, mert védőoltások nem voltak.

+ + +

Akik attól tartanak, hogy a mostani koronavírus sokfelé megbénítja az életet, bizony jogosan félnek. Ugyanis az emberek ilyenkor az egyetlen védekezést a távolságtartásban vélik meglelni. Régen a járványok idején távol tartották a településektől az utazókat, a vándorokat, az idegeneket. Bezárták a kapukat, elállták az utakat. Ma ez úgy zajlik, hogy ők sem mennek sehová, de másokat sem engednek utazni. Persze van néhány jelentős különbség abban, hogyan reagált a középkor embere, meg a mai intézmények. Ám alapvetően ma is szeretnénk magunktól távol tartani a betegség hordozóit.

Ami lehetetlen, ismerjük el. És nem csak azért, mert gyorsjáratú repülőgépek tízezrei vannak a levegőben minden nap, minden éjszaka. Az emberek amúgy is sokkal mobilabbak, mozgékonyabbak, mint száz évvel ezelőtt voltak. Hipp-hopp, egyszer itt vagyunk, később meg ott és rögtön utána meg amott. Barcelona, New York, Buenos Aires, Jakarta, Vlagyivosztok, Pretoria, Casablanca, Milánó..? Ma már egy-egy nagyvároson belül is százezrek járnak be naponta több kilométert és találkoznak minimum több száz, de inkább több ezer emberrel. Metró, villamos, busz, vonat - soroljam tovább? Még az autók között cikázó kerékpáros is lehet a kór hordozója, virusgazda, aki amerre csak elhalad, viszi és szórja szét a bajt a leveleivel, pizzáival együtt. Jó esetben nem is tudva róla, hogy mit tesz. Tehát így is terjedhet a fertőzés.

Eddig csak fantasztikus filmekben láttunk olyant, hogy nagyvárosok utcáin nincs egy lélek sem, kihaltak a soksávos autóutak, néma és mozdulatlan lett egy-egy házrengeteg. Iszonyú sok munkájába került néhány ilyen, összesen csak pár másodperces jelenet elkészítése a filmgyárakban, hiszen a normális nappali forgalomban felvett utcák képeiről számítógépes programokkal egyenként kell eltűntetni az embereket, az autókat és minden mást, hogy kapjunk "világos nappal kihalt utca"- látványt. Vuhan és a többi kínai nagyváros utcáin nem volt szükség ilyen elektronikus trükközésre.

Gondoltak arra az utóbbi hetekben: milyen érzés lehet "leállított" városban lakni? Amely csak látszólag kihalt, az ottaniak csak rejtőznek. Ez már nem is sci-fi, inkább egyfajta horrorfilm lehetne. Milliók élnek a városban, de láthatatlanul. Lakásokban zajongatnak a gyerekek, de még a tízedik emeleti folyosóra sem mehetnek ki. Jobb, ha nem nyitják ki az ajtót, ablakot. Néha elmegy az utcán egy-egy magányos mentő- vagy rendőrautó. Az előbbiek sohasem üresek, hordágyukon mindig visznek valakit, akinek nem volt szerencséje. Az utóbbiak meg azokra vadásznak, akik ugyan maszkkal az arcukon, de vállalkoznak a nagy (és tiltott) kalandra: lemennek egy boltba vagy gyógyszertárba. Általában hiába, mert azok úgyis zárva vannak, és különben is üresek a polcok. Mit mond az anya a kisgyermekének, aki lemenne a játszótérre? Mit éreznek a szülők, ha már vészesen üresedik a hűtő? Ha csak a tévé az egyetlen, ami összeköti egymással a Koronavírus-szigetek lakóit? Ha azt látják, hogy egyre több város néz ki úgy, mint az övék, amit az ablakon kipillantva láthatnak? És mi lesz a fizetésükkel, amelyért nem dolgozhatnak meg? És mi lesz akkor, ha mindez nem csak két hétig, hanem két hónapig, vagy tovább tart..?

Rosszabb ez minden katasztrófa-filmnél, mert bár a halottak száma még meglepően kevés, az tovább növekedhet és fog is nőni. Vannak olyanok, akik a tömeges elzárás hívei, szerintük leginkább az nyugtatja meg az embereket, ha azt az érzetet keltik bennük: a betegség-gócokat elzárták, onnan már semmi sem szivárog ki, ti meg csak mossatok kezet rendületlenül, sokszor. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy 1) az elzárás sohasem tökéletes, így nem is járhat teljes sikerrel, és 2) a karanténokban maradók abszurd módon még arra is számíthatnak, hogy a kór könnyebben terjed el a bezárt részeken, hiszen ott kisebb térségben élnek együtt az emberek.

A legújabb hírek már arról szólnak, hogy a veszélyeztetett (európai) részeken már a boltokba sem mehet be egyszerre több ember (már ahol még vannak boltok nyitva), de a templomokban sincsenek misék, sőt az egyházak arra kérik az embereket, hogy a temetéseken se jelenjenek meg tömegesen, csak a legszűkebb család kísérje az elhunytat utolsó útjára. Értelemszerűen bezárják a stadionokat, plázákat, vasútállomásokat, színházakat. Ilyenkor meghal minden, ahol az emberek tömegesen lehetnének együtt.

Az idő majd megmutatja, hogy érdemes-e így védekezni? Egyes országokban hamarosan karantén-szigetvilág alakul ki, köröskörül lesz a "normális világ" (?), az elzárt szigeteken pedig megtorpan az élet.

+ + +

És akkor most - talán egy kicsit pihentetőül? - vessünk egy pillantást a vírusokra. Mert hiszen róluk van most szó. Ilyenkor megnő irántuk az érdeklődés, máskor meg a kutyát sem érdeklik, akárhányan is vannak és akármire képesek. Mégis, jó tudni, hogy a vírus "szubmikroszkópikus biológiai organizmus". Aztán az is érdekes és fontos tudnivaló lehet, hogy a vírus nem sejtes szerveződésű, ezért csak más élőlények sejtjeiben képes szaporodni. Egyszerűbben fogalmazva egy parazitával állunk szemben, egy élősködővel, amely önálló életvitelre képtelen. Hogy miért, rögtön megértik. Bármennyire is hihetetlen, mindannyiunknak megvannak a maga vírusai. Merthogy "belőlük" bőven jut mindenkinek. Vannak emberellenes vírusok, vagyis amelyek csak ember ellen vethetik be magukat, mert "ránk szakosodtak". Vannak növényekre támadók és vannak állatokat gyötrő, irtó vírusok. De bizony még a köztes állapotot képviselő gombáknak is jutott belőlük. Nem csoda, mert bár eddig csak körülbelül 5 ezer féle vírust ismerünk, az értők szerint sokkal többen - akár több millióan! - is lehetnek. És most kapaszkodjanak meg: ők vannak a Földön a legtöbben. Számbelileg semmilyen mikroszkópikus vagy méretesebb élőlény nem múlhatja felül őket.

De tudok mondani más meglepőt is: jószerével azt sem tudni, hogy a vírusok valójában... élnek-e egyáltalán? Ugyan vannak génjeik és képesek alkalmazkodni a környezetükhöz - de nincs önálló anyagcseréjük. Vagyis bizonyos értelemben nem is felelnek meg a tudomány által támasztott "élő lény" meghatározásnak!

Legtöbbjük csupán csak egy, vagy néhány fajt tud megfertőzni. Tehát nincsenek közöttük olyan univerzális tehetségek, olyan "sokoldalú vírusok", amelyek szinte bárki ellen bevethetőek lennének. Viszont ezer módon tudnak terjedni, hogy aztán a gazdaszervezetben tevékenykedhessenek, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. No és van még két olyan képességük, amelyek komoly veszélyt jelentenek az emberekre. Az egyik: képesek kikerülni az élőlények immunrendszereit. A másik: ellenük az antibiotikumok mit sem érnek, hatástalanok és használhatatlanok. Ez nem sok jót jósol az akarata ellenére virológiai háborúba keveredett emberiségnek.

+ + +

Ma még senki sem tudja megjósolni, mi lesz a koronavírus-járványból? Tényleg elterjed az összes földrészre, majd' minden országba, és akkor megnézhetjük magunkat? (Van egy ország, ahová biztosan nem jut be: Észak-Korea ebből is kimarad. Lakói számára talán ez lesz az elzárás egyetlen pozitívuma azóta, hogy hetven évvel ezelőtt rájuk csukták az áthatolhatatlan vasfüggönyt.) A nemzetközi egészségügyi hatóságok, tanácsadó és segítő szervezetek és intézmények, mint tették azt már a sertéspestis-influenza és a madár-influenza alatt is, ismételten a karanténra esküsznek. A karantén jó, a karantén szép, mert ha sikerrel jár, akkor van ok a büszkeségre és lehet dicsekedni az előrelátással - ha meg annak ellenére elterjed a járvány, akkor azt rá lehet fogni néhány fegyelmezetlen állampolgárra, aki megszegte a szabályokat és ezzel veszélyeztette milliók életét...

Mindenesetre olvasóimat óvom attól, hogy higgyen a kínai statisztikáknak. Egyesek szerint tízzel, mások szerint százzal (vagy ezerrel...) kell szorozni a Pekingből érkező adatokat. Náluk az egyén sohasem számított, az embereket masszában mérik, csak tömegben veszik figyelembe, vagy úgy sem. De nincs olyan nagy tömeg kínai ember, amennyivel komolyan számolnának, mint veszteséggel. Hadd hulljon a férgese, vélhetik Pekingben. Egy hónapja tudtak már a koronavírus-járványról, amikor mi a világban még semmit sem sejtettünk, és ezalatt az ottani hatóságok ezer hibát követtek el, amelyekkel nemhogy visszafogták volna a járványt, de épp ellenkezőleg. Ezután rendőrállami módszerekkel (ott csak ilyenek vannak) akarták előbb eltitkolni még a létezését is, majd amikor ez már lehetetlenné vált, akkor mindent megtettek, hogy kisebbítsék, eltagadták a tragédiát, politikai-rendőri eszközökkel azokon verték el a port, akik közölni merték bel- és külföldön, mekkora a baj. Azóta is ködösítenek, ez jól érezhető. Ami a Szovjetunióban Csernobil volt, az most Kínában a náluk keletkezett koronavírus-járvány. Mindkét helyen és időben többet ért a hatóságoknak a saját vélt tekintélyük, kommunista álláspontjuk, mint polgáraik, sőt a világ polgárainak egészsége, élete. Ily módon lett 2020-ban a járvány a "nagy" és igen vörös Kínai Népköztársaság Csernobilja.

De van, illetve lesz itt még valami más is. A karanténokat még csak-csak átvészeljük valahogyan, ám milyen mély tudati elváltozásokat okoz a járvány? A klímaválság, a globális felmelegedés is sokfelé tapasztalható, ámde lassan történik, évtizedek óta tart, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy kezdjük megszokni. Viszont a koronavírus félelmetes gyorsasággal jön, lecsap, tombol és rombol, de meddig jut el? Vajon most is megfertőzi a lakosság 3-5 százalékát, mint a spanyolnátha a maga idejében? Most akkor tényleg világjárvány lesz és 400 millió ember fog megbetegedni, akik közül legalább 10-15 millió bele is hal?

Van egy ennél is nagyobb veszély, amelyre még senki sem hívta fel a figyelmet, de attól az még létezik. Az előbb említett tudati elváltozás, ami abban nyilvánul meg, hogy ezután kevésbé bízunk majd civilizációnkban. Sokan most ébrednek majd rá, hogy amit omnipotensnek, vagyis mindenhatónak hittek, az sem képes mindenre, annak is vannak gátjai, csapdái és határai. Talán jó lecke lesz ez azoknak is, akik dölyfösen hiszik, hogy az emberiség immár nem ismer akadályokat, a világűrt ostromolja és bolygónkon már minden bajt legyőz. Furcsa, de magam is azt hiszem, győzni fogunk, ám az nem baj, ha olykor a természet emlékeztet a korlátainkra. A homo sapiens az a fajta, akinek nem árt néha az orrára koppintani, egy kicsit a körmére ütni, nehogy megfeledkezzen magáról. A felsőbbrendűségébe vetett hamis hite hadd szenvedjen egy kis törést.

Amúgy meg én bízom a tudásunkban. Oly sokszor volt már a nyakunk a hurokban és ha nem előbb, hát az utolsó pillanatban, de mindig kihúztuk belőle. Biztos vagyok benne, hogy most sem lesz másképpen.

Nemere István

100 éve született Isaac Asimov

Az ember, akit Asimovnak hívtak

Az ember, aki éppen száz évvel ezelőtt jött a világra, majdnem 500 könyvet írt életének hetvenkét éve alatt, és ezekkel megérdemelt világhírnevet szerzett magának. Akkor még úgy hívták: Iszak Judovics Ozimov. De nem annyira az íróról, mint inkább az emberről szeretnék megemlékezni, aki már nem a "távoli galaxisban: Oroszországban" nőtt fel, hanem New Yorkban és Isaac Asimov néven illeszkedett bele a világunkba. Vagy nem is nagyon illeszkedett bele? Mit nekünk az a sok könyv, ha azoknál majdhogynem érdekesebb volt maga az ember!

Képzeljék el azt a férfit, aki külsőre nem tűnt ki semmivel, csetlő-botló tudóscsemeteként élte világát, akkoriban még csak a biokémia, a csillagászat, a történelem és pár tucat egyéb tudományág érdekelte. A férfi a háború alatt három évig egy haditengerészeti üzemben dolgozott, majd nem sokkal később már doktori fokozatot szerzett egy jóhírű amerikai egyetemen, aztán biokémikusként is egyike lett a legjobb tudomány-népszerűsítőknek. Ám sok egyéb furcsasága, emberi tulajdonsága és képessége között kiemelkedik az, hogy Asimov "mester" klausztrofiliás is volt. Nem, nem tévesztettem el: Asimov nem klausztrofóbiás volt, nem félt vagy gyűlölte a zárt, szűk, ablaktalan, látszólag kijárat nélküli helyeket - ellenkezőleg, egyenesen imádta őket! Ha tehette, a legszívesebben szinte "testhezálló, csípőben szűk", kicsiny kamrákba zárkózott be és ott olvasott vagy írt, vagy írt és olvasott egyszerre. Az írás folyamatáról különben azt mondta: nála az is csak gondolkodás, de olyankor "az ujjaival gondolkodik".

Végrehajtotta azt, ami keveseknek sikerült még Amerikában is: egész életében tudós volt és maradt, ugyanakkor a sci-fi irodalomban is elérte a csúcsokat, nála a kettő nem hogy nem akadályozta egymást, éppen ellenkezőleg, szépen kiegészítette. De gondolták volna, hogy az az ember, aki szédületes technikákat írt le az "Alapitvány-trilógiában", és más műveiben is megjósolta a mostanában már rendelkezésünkre álló hipermodern "kütyüket", eszközöket és módszereket, a maga idejében már az akkor létező eszközök némelyikét sem vette figyelembe? Nem használta, sőt kerülte őket?

Ma már legendás, hogy nem mert repülőre ülni. Talán életében kétszer kényszerült rá, de akkor is csak azért, mert a hadsereg Hawaii-ra küldte és mivel a sziget-államba más úton-módon nem lehetett eljutni, hát Asimovot feltették egy katonai gépre utasként. Rettegett, és többé nem ismételte meg.

Az ember, aki regényeiben hihetetlen időkön és kozmikus távolságokon át vitte hőseit - vagyis: az olvasóit - soha nem tanult meg úszni, mert félt a víztől. Talán bele is halt volna már abba a tudatba, hogy ő ott van a felszínen, alatta meg két méteres a mélység... Hasonlóképpen soha nem ült kerékpárra sem. Talán arra gondolt, mi történhet egy kerékpárossal a forgalmas utcákon vagy meredek hegyi ösvényeken, hát égnek állt a haja és nem kockáztatott. Az autóvezetésre ugyan rábeszélték, de úgy hírlik: ahányszor egy autó volánja mögött kimerészkedett az utcákra, annak a környéken gyorsan híre ment, és aki csak tehette, inkább otthon maradt. Mígnem megjött a hír, hogy Mr. Asimov célba ért, és akkor a gyengébb idegzetű szomszédok ismét kimerészkedtek az utakra...

Mondhatnánk azt is, a tudós író az ellentétek embere volt. Mert a mélyen vallásos zsidó családban nevelkedett fiú nem csupán ateista lett, de ennek számos könyvében hangot is adott. Egyáltalán, messze nem csak a tudomány és a fantasztikum volt az ő világa, igazából szakácskönyvek kivételével írt mindent. Ha valamilyen téma vagy élő, esetleg már megholt ember, vagy irodalmi hős vagy egy történelmi korszak megtetszett neki, akkor arra rávetette magát és addig foglalkozott vele, forgatta, alakítgatta, vájkált benne, míg "lenyúzott róla minden bőrt". Néha nagyon meglepő és teljesen váratlan dolgokkal rukkolt elő: annyira megfogta a sosem létezett Sherlock Holmes, a mesterdetektív alakja, hogy még verseskötetet (!) is szentelt neki, aztán pedig egy Sherlock-társaságot is létrehozott. Ha a görög kultúráról olvasott, sebtében máris nagy művet kanyarintott az ókori görögök történetéről, aztán jöttek nála a rómaiak, hát azokról is írt. Messze nem csak sci-fi író volt, mint nálunk azt oly sokan tévesen hiszik. Több vicc-könyvet is összehozott. Akár hiszik, akár nem, Asimov úr, miután alaposan tanulmányozta a Bibliát, azt is nevetségessé tette az efféle műveiben. Mondogatta is: "A Biblia a legerősebb érv az ateizmus mellett", és ha belegondolunk, igaza lehetett. Hiszen az említett, kétségtelenül nagy hatású könyv tele van illogikus, helytelen állításokkal, sőt erkölcsileg elfogadhatatlan dolgokkal, történelmi lehetetlenségekkel és hamis állításokkal. Hogy teljesebb, ámde kicsit zavarosabb is legyen az Asimov-kép, hozzáteszem: azért a szerző írt útmutatókat is a Bibliához... És persze, ha csak alkalma nyílott rá, vérbeli ateistaként nevetségessé tette a vallásokat. Mindet.

Nem egy nyilvános állásfoglalása ébresztett megdöbbentést, felháborodást, egyesek sokszor még az író elmeállapotát is megkérdőjelezték. Például annak ellenére védelmezte az atom-technológiát, az erőművek létjogosultságát, hogy egyszer egy amerikai atomerőmű kis híján felrobbant. Ekkor Asimov kijelentette: az mégis biztonságos és ő személy szerint ezerszer inkább lakna egy atomerőműben, mint egy lakótelepen... (Máig nagy viták zajlanak tudós körökben, hogy a legtisztább vagy a legveszélyesebb energia-e az atomenergia? Esetleg mindkettő egyszerre? Mindenesetre az említett balesetről kiderült, hogy szokás szerint emberi tényező okozta és nem az erőmű hibája volt. - a szerkesztő)

Aggasztotta a születések nagy száma, attól rettegett, hogy az emberiség túlszaporodik és ez okozza vesztét. Nehéz elhinni, de Isaac Asimov, az ismert tudós és tudománynépszerűsítő és író nem egy alkalommal kérvényekkel bombázta, valósággal ostromolta a hatóságokat, hogy az USA-ban vezessenek be születésszabályozást! Ezenközben minden lehetséges alkalommal kiállt a nők jogaiért. És még valami, amivel ismételten meglehetős botrányt okozott a huszadik század második felében, az ehhez hasonló vélekedéseket akkor még nehezen tűrő Amerikában: kiállt a homoszexuálisok jogai mellett. Mivelhogy - érvelt - vannak más olyan szexuális tevékenységek is, amelyek nem vezetnek szaporodáshoz, mégis elfogadottak. De amikor az ellenzők ezek felől érdeklődtek nála, hallgatásba burkolózott.

Asimov számára szinte minden téma volt, amivel találkozott, ami foglalkoztatta, amit hallott vagy látott. Amellett egyáltalán nem korlátozta magát az írásra, bár azt megszállottan művelte. Jó szónok volt, aki mindig megnevettette hallgatóit, akkor is, ha halálosan komoly témákat boncolgatott. Volt egy különös tehetsége: mindig tudta - érezte? - hogy mennyi az idő. Hány óra és hány perc van most? Ezzel szabályozta az előadásait, soha nem fordult elő, hogy a kitűzött időnél egyetlen perccel előbb, vagy később fejezte volna be az előadását. No és afféle reneszánsz, sokoldalúan művelt emberként bármiről képes volt bárhol előadást rögtönözni. Egy időben a hajóstársaságok meghívták Mr. Asimovot luxus kirándulóhajóik fedélzetére, hogy esténként ott tartson előadásokat az utasoknak. A tengeri körutak szervezői nem jártak rosszul: sokszor több utas ült abban a teremben, ahol ő beszélt, mint abban, ahol táncolni és mulatni lehetett. Állítólag sokan csak azért jelentkeztek ezekre a hajóutakra, mert csábította őket a lehetőség, hogy meghallgathatják őt, sőt beszélhetnek is vele. Máig emlékeznek rá mindazok, akik csak egyszer is hallották: lenyűgözte őket ez az ember.

Huszonkét évesen nősült először, ötvenhárom évesen másodszor, ezen kívül nagyobb viharok nem voltak az életében. Mindene volt az írás, ez nála létformává alakult, ha tehette, egész nap püfölte a mechanikus írógépet. Amin nem csodálkozhatunk: azt a rengeteg könyvet valamikor meg kellett írnia, és ennek rendelte alá egész életét. Sok egyéb találó mondása mellett máig ismételgetik azt az elmesziporkát is, ami annyira jellemző volt rá: "Ha az orvosom egy nap azt mondaná, hogy az életemből csak hat hónap van hátra, és kérdezné: mit fog most tenni? Azt felelném neki: mától gyorsabban gépelek." 

Nemere István, 2020.01.02.

Rubens és csapata

A festő, akinek műveit már életében is megbámulták, manapság meg összeszedik őket a világ legjobb múzeumaiból, hogy elhozzák ide nekünk is, egyáltalán nem úgy élt, ahogyan előtte és utána sokat szenvedett kollégái. Nem volt szegény, nem éhezett, nem kényszerült koldulni, sőt! Bizony bármikor el tudta adni a képeit. Méghozzá nem vesztegette őket olcsón! Nyugodtan elmondhatjuk, hogy amikor élt és alkotott: az 1500-as évek végén és az 1600-asok első harmadában, ő volt a világ legjobban kereső művésze. Hiszen a képeit nagyon, nagyon drágán mérte. Nála a vászon és a festék szó szerint aranyáron kelt el.

Peter Paul Rubens soha nem éhezett, nem nyomorgott, nem didergett télen fűtetlen padlásszobákban, nem alázták meg, nem kergették el a gazdagok palotái elől, sőt tehetős mecénásokra sem volt szüksége soha! Róla aztán tényleg elmondható, hogy a tehetségeinek - mert többféle is volt neki - köszönheti, hogy sokra vitte, hogy nagyon jól élt! A gazdagságot, a pompát nem csak a képein látjuk, de életének is szerves részei voltak. A gyönyörű ruhákat, bútorokat, ékszereket, drága kelméket nem kellett elképzelnie, mert amikor ecsetet vett a kezébe, e tárgyakat ott találta maga körül, hiszen mind-mind az ő tulajdona volt...

A művészettörténészek által "pompakedvelő főúri festészetnek" nevezett korszak paradox módon a puritán Flandriában virágzott, vagyis abban az ellenreformációs szellemiségű országban, ami ma Hollandia és Belgium egy részét alkotja. Ma sem hivalkodásáról híres ez a vidék, de lám, a feudalizmus alkonyán született és alkotni vágyó férfi, Rubens Péter Pál maga is a tehetős nemesurak életét élte. Igaz, a később sima pálya eleinte kissé rögösebben indult, mert a férfi egy polgárcsaládban született, ám egy grófi családban nevelkedett és innentől kezdve nem volt előtte akadály. Művelt, világlátott ember lett belőle. Sokszor és sokfelé utazott, megismerte a maga világának ugyan csak egy kisebb, de azért tapasztalatokat és ismereteket bőven adó részét. Nem akart kezdettől festő lenni, nem volt mániákus és csak egyetlen célra összpontosító ember, aki csak azt látja maga előtt és afelé törekszik, "ha beledöglik is!".

Péter-Pálunk diplomata is volt, fontos államközi tárgyalásokon nagy küldetéseket teljesített, amelyekből nem zárhatunk ki egy kis könnyed kémkedést sem... Állítólag nagyon jó politikai érzékkel oldotta meg feladatait. Ezekért nem csak kitűntetéseket, de nemesi címert és rangot is kapott. Ugyan melyik korabeli festő dicsekedhetett azzal, hogy művészeten kívüli szolgálataiért lovaggá is ütötték?

De téved, aki azt hiszi, hogy a fényűző kastélyában élő művész csak ímmel-ámmal festegetett, ha úgy hozta (szó szerint: úri) kedve. Az életében nem volt nap, amikor ne nyúlt volna az ecsetért. Megszállottan dolgozott. A festészettel keresett pénzből pedig egy olyan műgyűjteményt szedett össze, amit egy mai nagyobb múzeum vagy képtár is megirigyelhetne. Akkora könyvtára volt, hogy tudós emberek nap mint nap bejártak a Rubens-kastélyba a képekben gyönyörködni, a könyveket olvasni. Az ajtaja pedig nyitva állott a nagyon szegény, de művelődni vágyó egyszerű emberek előtt is.

Megtehette volna, hogy malmozik a kezével, ehelyett festett. Képes volt egy képéért annyiszor száz aranyat kérni, ahány napot dolgozott a művön. Ennek ellenére tömegesen kapta a megrendeléseket, és tegyük hozzá: becsületesen teljesítette is őket.

Annyian keresték megbízással, rendelésekkel, hogy kénytelen volt feltalálni egy új módszert. A sok képet egyetlen ember nem bírta volna megfesteni. Ezért aztán Péter-Pál feltalálta a "művészeti csapatmunkát". Rájött, hogy nem kell neki magának megfesteni egy-egy kép összes részletét. Tolongtak ott munkára váró, tehetséges ifjabb, kezdő festők. Az egyik remekül festett lovakat, de csak azokat, a másik erőssége az ékszerek vagy a virágok voltak, a harmadik a lágyan leomló kelmék ábrázolásának mestere volt. Ők mind kaptak munkát Rubens műhelyében. És nem árt tudnunk, hogy nem csak ő dolgozott "csapattal", más neves festők is alkalmazták a módszert, bár ők inkább "iskolának", mester és tanítvány viszonynak, művészeti közösségnek hitték és nevezték a közös alkotást. Egy-egy neves művész nevén ismert múzeumi alkotáson modern technikával ma már kimutatható, hogy nem egy, hanem több kéz és több ecsetkezelés nyomait viselik magukon.

A művészettörténeti könyvekben álságosan csak annyit írnak erről: "Rubens csak segédek közreműködésével tudott eleget tenni a megbízásoknak". Miért lenne ez rossz? Hiszen már csak azzal is jót tett, hogy olykor neves kortársait bízta meg némelyik kép egy-egy részletének kidolgozásával, persze az ő felügyelete alatt. Portrét vagy aktot kértek tőle, vagy tájképet, vagy mitológiai festményt? Tessék, a művész úr máris nekiáll és elkészíti a képet! Ki kér sokalakos kompozíciót, kinek kell bibliai jelenet?

Csaknem kétezer képet festett, ami hatalmas mennyiség. Minden képén ott a mohó életöröm, minden alakja erőtől és egészségtől duzzad, még a keresztről levett Krisztusa sem igazán ernyedő halott, inkább egy pihenő atlétára emlékeztet.

Rubens bejárta Itáliát is, onnan hozta magával kiváló színérzékét, no és remek rajzoló lévén, gyönyörűen megkomponálta képeit. Péter-Pál maga volt a bővérű életöröm, az ő képein nem lelünk seszínű, borongós arcú nőket vagy sápatag, gyenge férfiakat. A "rubensi színvilág" máig fogalom: maga a kicsattanó egészség és szenvedély. Az ő madonnái korabeli, hús-vér, nagykeblű szőke nők. Ezeket legtöbbször saját feleségéről mintázta, sőt gyermekei is megjelennek a festményeken puttók vagy pufók kis angyalkák képében.

A művész az volt egész életében, aminek született: csapongó, vad képzelőerővel felruházott, csapatot összefogni és irányítani képes, életet habzsoló férfi, aki másképpen látta a világot, mint bárki más. Hiszen ő a festő szemével nézett és látott mindent és mindenkit. Számára senki sem volt és nem is lehetett csúnya, nyeszlett, szomorú, fonnyadó ember. Akit az a megtiszteltetés ért, hogy vásznaira kerülhetett, az diadalmas volt, győzelmes, szép és erős. Aki látott már közelről Rubens-képet, az tudja, mire gondolok. Ott mindent meghatároznak nem csak a formák, de még inkább a színek. Ha félig meztelen embert fest, a képnek vannak olyan részei, ahol szélesen aláomló, minden redőt ábrázoló ruha látszik. A szövet, a bársony, a selyem olyan azokon a vásznakon, hogy biztosak vagyunk benne: ha odanyúlnánk, ujjaink éppen azt a bársonyt, azt a síkos selymet tapintanák, amit csak a szemünk vetít elénk.

Élete vége felé már ritkábban volt szüksége a csapatra: áttért a tájképekre. Ez nagyon is egyedi és magányos műfaj, a festő ott ül valahol egy mező szélén, egy dombon, és a napok során szinte eggyé válik a tájjal, a fénnyel, és önmagába mélyedhet. Maga is része lesz a vidéknek, akkor is, ha nem jelenik meg a képen. Rubens vitte az állványt és a székét, kiült valahová és festette, amit látott. Viruló mezők, igen nagy és széles lombú fák fölött még a felhők is úgy gomolyognak, mintha élnének, sőt örömmel élnének! És ott vannak a mező munkásai, a parasztok, akik vagy dolgoznak, vagy vad táncot ropnak. Mindegyik képe nagy tájat foglal magában, kerettől keretig - úgy tűnik - sok kilométerre ellátunk. Ragyog a nap és ettől ragyog alatta a föld is. Itt egy meredek hegy, amott sík mező, no és persze egy szél tépte, ferde fa ereszti le lombjait. Az a táj, amilyen ötszáz éve volt, most már örökre megmaradt azon a képen, valamikori látványa már csak ott létezik. Bár Rubens képei olyanok, mintha egy mozdulatlan pillanatot ábrázolnának a vidékről, valójában olyan ez, mint egy film. A szemünk önkéntelenül is mozgásokat generál, hiszen "látjuk" a szelet is, ahogyan mozgatja a fa lombjait, majd leszáguld a lejtőn, ki a síkságra, ahol szabadon vágtathat... Péter-Pál nagyon tudta a dolgát.

Vajon szégyen az, hogy voltak "segédei"? Nem, mert őket jól megfizette és azok sokat tanulhattak a mestertől. A pénzt, amit kapott a saját és a csapat munkájáért, nem ostobaságokra verte el. Nem mulatott, nem ivott: dolgozott. Amit szerzett, elsősorban műtárgyakra és könyvekre költötte, ez volt az ő igazi pompája. Az ember, aki már harminc évesen "világ" (=Európa) hírű volt és akinek távoli országokból küldtek neki megrendeléseket, igazából a művészeteknek élt. A sajátjának is, meg annak is, amit mások alkottak. Ilyen értelemben is volt egy "csapata": mindazok a festők, akik képeit szerette nézni, birtokolni. És persze az írók, akiknek könyveit megszerezte, valamint a tudósok, akiket barátként fogadott házában.

Péter-Pál megkapta a sors legnagyobb ajándékát: azt tehette egész életében, amit szeretett, az adta a kenyerét, amihez értett. Ezáltal sokat adhatott az emberiségnek is. A művészetből és a művészetért élt. Juthat-e ennél több egy embernek?

                                                                                                                                            Nemere István, 2019.12.24.

Hetvenöt

Az ember képes és olykor hajlamos a saját élete köré is statisztikákat, számokat, mennyiségeket adatolni, köríteni. Ha végiggondolom ezt a címben is idézett korszakot, arra a belátásra jutok: az én eddigi létezésemet is befonták a számok, némelyik az idővel is társult. Ezek elég ijesztőek.

Ugyan az életemben általam elfogyasztott alkohol mennyisége, beleértve a bort is, elférne egy két literes palackban, viszont bele sem merek gondolni, mennyi élelem ment le a torkomon! Egész alma-hegyet vizionálok, amely mellett magam is eltörpülök. Vagonszám lehetett a tészta, a zöldség, egy kamionban férnének csak el a halak, sok kamionban a gyümölcsök. Egy pékség egy álló évig gyártaná most azt, amit eddig megettem kenyérben és péksüteményben. A mai kenyérfogyasztásom mellett felkopna a pék álla.) Az ember annyi mindenről leszokik egyfelől a teste követelésére, másfelől a környezete változásai, vagy éppen az egészségügyi propaganda hatására. A vaj kontra margarin "háborút" követve én is ettem ezt, ettem azt, hittem, hogy ez meg az csökkenti a koleszterin szintet, mígnem kiderült, hogy á, dehogy! És ettem ilyen meg olyan vitamint, ez máig nem változott. Negyven éve minden napom fokhagymával indul és hiszem, hogy ez űzi el a kórokat. Ettem azt, amit később megtiltottak, fintorogtam arra, amit körülöttem mindenki nagyon ajánlott, gyermekként utáltam a spenótot, a zöldbabot, a karfiolt, a tököt, és ezeket később sem mindet szerettem meg.

De hát hetvenöt év iszonyúan sok, ha jobban belegondolok, az emberiség egy komoly hányada ezt sem régen nem érte meg, sem ma nem tart eddig az élete. Az átlagos magyar férfi negyven éves korától betegeskedik (a nők is, de ők jobban tűrik), majd hatvanvalahány évesen felveszi az első nyugdíját és illedelmesen elhalálozik, nem szaporítva tovább az állam anyagi gondjait. Csak az ilyen megátalkodottak, mint én, nem adják fel olyan könnyen. Mi, akik nem ittunk és nem iszunk, nem dohányoztunk soha, nem drogoztunk, igyekeztünk egészségesen élni, reggelente hideg vízben mosakodtunk, öt kilométert sétáltunk a kutyával, tornáztunk és mozogtunk, nem ettünk sokat és ritkán láttunk belülről orvosi rendelőt - nos, mi már eddig is tovább húztuk, mint az elhunytak többsége.

Pedig nem volt könnyű.

Életem első évei egy Balaton-közeli faluban teltek. A negyvenes évek végén, ha jött a faluba egy autó, a zajra nem csak a gyerekek, de a felnőttek is kiszaladtak az utcára, megnézni: Jé, egy autó! - döbbenten figyeltük. Nem volt posta, nem volt telefon, csupán a községházán, és ott is csak később. Akinek dolga akadt a "közeli" városkában, tizenkét kilométert gyalogolt oda délelőtt és ugyanannyit vissza délután, ha elintézte, amiért ment, ha nem. Csak rádió volt, ömlött belőle a kommunista propaganda, "el a kezekkel Koreától", és békeharc volt minden mennyiségben.

Később a megyeszékhelyen laktunk, ahol minden egészen más volt. De ha belegondolok, még akkor sem tudtuk, hogy valahol napnyugaton már tévét néznek az emberek (kis kerek volt képernyője, mint ma a mosógép ablaka), nekünk ezt sem mondták meg. Nagyobbrészt még a háború előtt kiadott könyveket olvastunk, és a házi eszközeink java is akkor készült: ezek tartósak voltak és jók, nem úgy, mint a "szocialista ipar" termékei. Máig bennem van a cikóriából gyártott pótkávé íze, a falusi szagok és illatok, a meleg nyarak és később a fergeteges városi telek. Ötvenhat őszi tavasza, a gyerekként is mámoros menetelés az utcán a tűntető tömeggel. Azután a gimnázium komor, ősi falai, az orosz nyelv kötelező súlya, a latin váratlan szépsége.

Kinyíltam a világra és úgy éreztem, a világ is nyílik felém, de ezért meg kellett küzdeni. Úgy lettem felnőtt, hogy előtte nem igazán voltam gyerek, inkább sokat olvasó, tudálékos, okoskodó, de nyitott tizenévesből lettem igazán fiatal felnőtt. Soha semmiből nem volt elég, a pénzből sem. Hideg teleken egész éjjel álltunk sorban, hóban topogva a mínuszok közepette, várva a reggelt, hogy szenet rendelhessünk. Az otthonunkban nem volt központi fűtés, sem meleg víz (talán ezért mosakszom ma is hideg vízben...) csak később lett hűtőszekrény és büdös olajkályha. Még később tévé, és olykor színház, nagy néha Budapest, és már felnőttként, húsz évesen utazhattam először külföldre, a kies és egzotikus Csehszlovákiába.

Életem során eddig "elfogyasztottam" (túléltem) 18 amerikai elnököt, 8 pápát, megszámlálhatatlan egyéb államfőt és ismert politikust. Testközelből láthattam Indira Gandhit és Aldrint, a másodiknak Holdra lépő űrhajóst. Diplomáciai tolmácsként nagykövetségeken és kormányvadászatokon közel férkőzhettem olyan "nagy államférfiakhoz", akiknek ma már a nevét sem tanítják az iskolákban (és jól van ez így).

Amikor születtem, a falunkban lovak vagy tehenek vontatta kocsikon jártak, de volt egy - rám igen nagy hatást gyakorló - bivalyfogat is. Akkoriban a technika csúcsát nekünk a rádió és a telefon jelentette. Már érettségiztem (jaj, de keservesen!) amikor kezdtek valamit suttogni arról, hogy ahol a nap lemegy, ott vannak már valamiféle "számító gépek" is. De ez nekünk akkor sci-fi volt még, tiszta fantázia. Ezután jött az űrutazások kora, lettek számítógépek, nem is olyan régen pedig a távközlés olyan lendületet kapott, amiről addig nem is álmodtunk. Vagy éppen hogy csak álmodtunk: az 1980-as évek elején egy, a jövőben játszódó regényem hőseinél van egy kis készülék, amivel bármikor bárkit bárhol a világban elérhetnek és őket is elérik mások...Nem tudtam, hogy mobiltelefont jövendölök, és pár évtizeddel később az én zsebemben is lesz egy. Ugyanakkor megírtam az első vízháború történetét is, ami mostanság már valósággá lett és még inkább lesz, ha így fogy az ivóvíz. Lassan a mindennapok része lesz mindaz, amit 40, 30, 20 évvel ezelőtt megjövendöltem. A jó változásoknak örülök, de a rosszak borzadállyal töltenek el.

Amikor én gyerek voltam, vagy már dolgoztam, nagy dolognak számított egy szemműtét, vagy az, hogy valakinek levágták a lábát és ennek hála életben maradt. Ma az ember a saját biológiai fejlődésébe próbál belenyúlni. Azelőtt nem is hallottunk olyan szavakat, hogy: kibernetika, genetika, fogalmunk sem volt arról, mi lehet az a bioetika, és így tovább, sorolhatnám oldalszámra. A világ egyszerű volt, legalábbis azt hittük. Ha Ázsiában volt egy földrengés kétmillió áldozattal a 19. század közepén, Európában arról "már" három hónap múlva tudomást szereztek. Száz évvel ezelőtt már három nap múlva megtudták. Ma meg nem órákkal vagy percekkel később, hanem azonos időben szerzünk róla tudomást: ott még reng a föld, mi meg itt már halljuk és látjuk. Ma mindenki magával hordozhatja hírközlő eszközeit (mármint a normális országok többségében, mert másutt cenzúrázzák a híreket és nincs hozzáférés az internethez). De van, ami nem változott: a nyomor. A szegénység, a betegség, a szenvedés, a halál. Míg a világ egyik felén az a kérdés és a vágyak vágya, milyen autót vegyünk és milyen nagy legyen a falon a lapos tévé (lehetőleg nagyobb, mint maga a fal!), és hogy mit írtak rólam egy közösségi oldalon - a másik, csöppet sem kicsiny részén a bolygónak meg az a fő kérdés: lesz-e ma vizünk? Lesz mit ennünk? Meghal-e a most született kisbabánk, vagy valami csoda folytán túléli az első hetet, hónapot, netán az évet is..? Megtalál-e az éhhalál, vagy az idegen vérengző fegyveresek, vagy egy járvány, amely után senki sem marad életben?

Hetvenöt év nagy idő. Most kezdem érezni a súlyát. Megvallom, valamiféle elégtételt érzek, amikor olvasom sosem látott idegen emberek gyászjelentéseit, ha nálam fiatalabb korban haltak meg. Ám a kor nem érdem, hanem állapot, tudták ezt a nálam okosabbak már régen is. Kit érdekel, hány miniszterelnök, pártfőtitkár került sírba, urnába, hány zsarnokkal végeztek merénylőik, hány királyt űztek el trónjáról csak az én életem alatt? A számuk nem kevés, de még nem is elégséges. Tudnék tippeket adni, kiket vegyenek célba azok, akiknek már elegük lett. Ennyi tapasztalattal, világismerettel a fejemben már azok neveit is sugallhatnám, akik ma még nem nyílt zsarnokok, de már ráléptek az oda vezető útra.

Háromnegyed évszázad, hetvenöt év. Sok, ha a statisztikákat nézem, de kevés, ha a várt élethosszhoz hasonlítom. Nekem még több idő kell! Hiszen annyi még a tervem, a feladatom. Annyi mindent akarok és kell még tennem! Ha már ebben az életemben, ebben a testben, időben és térben itt vagyok, minél többet szeretnék tenni. Az ember görcsösen hiszi, hogy sokszor élhet, hogy keleti és nyugati, régi és nagyon új vallások tanai szerint egy örök körforgásban vagyunk, amelynek ez az itteni, ennyi vagy annyi esztendő csak egy kicsinyke része, voltak és lesznek még újabb életeink, újabb kísérletek, újabb lehetőségek - de azért, ha már itt van, ha most van, akkor itt és most szeretne valamit alkotni. Amiért érdemes volt ide születnie, itt dolgoznia. És az ember már csak olyan, hogy mielőtt elmegy szeretné, ha elmondhatná magáról: nem vesztegette el az időt és a lehetőséget, az esélyt. Hogy valóban hagyott valami nyomot, valami pozitívat, amivel másoknak is adhatott valamit. Ami lehet éppenséggel hiú ábránd, de éppen annyi eséllyel lehet valóság is. Akkor pedig már ez az eddigi hetvenöt év is érhet valamit, ugye..?

                                                                                                                       Nemere István, 2019.11.08.

Ötszáz éve hunyt el Leonardo da Vinci

M. L. mosolya

Ha egy fantasztikus regényben írnám a következőket, senki sem csodálkozna. Például kitalálnám, hogy a tizenötödik-tizenhatodik században élt egy férfi Európában, aki egymaga legalább száz olyan dolgot fedezett fel, alkotott meg, gondolt ki, ábrázolt, amelyek az ő korában nemhogy nem léteztek, de legtöbbjükre nem volt úgynevezett társadalmi igény sem. Vagyis senki sem sejtette, hogy azok a találmányok létezhetnek, nem érezték szükségét sem egyiknek, sem a kilencvenkilenc másiknak. Arról meg egyszerűen fogalmuk sem lehetett, hogy azok majd több száz év múlva részei lesznek a hétköznapoknak.

Tehát képzeljük el, hogy ez az ember felfedezte a mechanika általános törvényeit, ugyanakkor megalkotta az első tűcsiszoló gépet. Azonkívül alkotott egy sűrített levegővel működő emelőszerkezetet, de kitalálta a láncmeghajtást, az ajtózáró rugót, az arányos és parabolikus körzőt, és nyomdagépet is készített még Gutenberg előtt, betűformákat talált ki és tervezett, valamint ő is metszette ki őket. Ezzel több, ma ismert és a számítógépekben található betűkészletnek is ő a megálmodója. Aztán mintegy mellékesen feltalálta a reszelővágó gépet, amely fogaskerék-áttétellel és csavarorsóval működik. Majd alkotott egy vízierővel hajtott hengerművet a laposacél megnyújtásához, de készített lépésmérő szerkezetet, hajók sebességmérő eszközét, posztóvágó gépet és a desztilláló szerkezetet. No meg kúpcsavart, spirális szíjáttételt, centripetális szivattyút, hidraulikus ajtót, feltalálta a lőfegyverek csövébe vésett menetet, ami megforgatja a kilőtt golyót, meg a csapágyas kereket... Kitalálja a tengeri hadászatban majd négyszáz év múlva oly jelentős torpedót, sínen járó árokásó gépet, hengernyílás-csiszolót, az ejtőernyőt, a bőr búvárruhát a be- és kilélegeztető csővel. Tervezett tűzvető-hadigépet, kettősfenekű, azaz elsüllyeszthetetlen hajókat, végzett folyamszabályozást, mocsarak lecsapolását, tervezett nagyvárosokat üzletközponttal és körülötte "alvóvárosokkal". Felvetette, hogy kettős utakat kellene építeni, ahol az egyik pályán erre, a másikon arra haladnának a járművek. Tervezett ébresztőórát, önműködő ajtót, oszlopokat felállító szerkezetet, fűtőberendezést, modern konyhát, újszerű szellőztető kéményt...

No és elemekből felépíthető és tetszés szerint bővíthető lakóházakat. Itt még mindig nem ér véget a felsorolás. Készített turbinakereket, vízi mentőmellényt, izzasztókamrás fürdőszobát - azaz szaunát, gyújtóbombát, ágyúval ellátott harckocsit is. Megismertette kortársaival a gőzerő felhasználásának lehetőségét. Ezzel egyidőben ő volt az első turista, aki minden egyéb ok és cél nélkül megmászta Európa legmagasabb hegyét. Ismert volt, mint filozófus és humanista, holttesteket boncoló anatómus, aki járatos volt a matematikában, a csillagászatban és a zenében. - és még sorolhatnám érdeklődési köreit, és azt a sok tudományágat, amivel foglalkozott. Ám eddig is csak körülbelül a felét írtam le ide mindannak, amiben alkotott.

Hogy kitalált szuperhős-e az illető, vagy valóságos ember volt? Mindent megmagyaráz, ha ezek után hozzáteszem: mindezen elfoglaltságai közepette megfestette a Mona Lisát, elkészítette a Sziklás Madonna és az Utolsó vacsora című képeit. Vagyis ezzel már elárultam, hogy Leonardo da Vinci volt ez az ember.

Lehetséges, hogy egyetlen ember mindenhez értsen, több tucat szellemi és műszaki területen korszakalkotó felfedezéseket tegyen, közben a művészettörténet emblematikus alakjává váljon, műveit ötszáz éven át emlegessék és csodálják nap mint nap? Közben, mint látjuk, képes volt hetekig "szöszmötölni" egy csavarral, egy fém- vagy fa modellel, kitalálni, miképpen működhet jobban ez vagy az, sőt létrehozni azelőtt nem létezett műszaki alkotásokat? Honnan juthatott eszébe, hogy majd lesznek "autósztrádák", akkor, amikor csak lassan poroszkáló lovaskocsikkal és lóháton közlekedtek az emberek?

És már szinte nem is merem említeni, hogy Newton előtt felfedezte a hatás-ellenhatás elvét, a hidrosztatikai paradoxont, Pascal előtt azt, hogy a folyadékokban egyformán terjed a nyomás, hogy a fény visszaverődési szöge egyenlő a beesés szögével? Kopernikusz előtt állította már, hogy nem a Föld a világ közepe, hogy a Nap egy állócsillag és hogy a csillagok "vibrálása" csupán optikai csalódás. Kutatta az anyag ellenállását, lerakta a súrlódás elméletének alapjait, tudott az idegrendszer működéséről, elsőnek magyarázta meg, hogy az emberi szem a sötétkamra mintájára működik, tőle tudtuk meg elsőként, miért szűkül össze és tágul ki a pupilla.

A maga korában némelyik felfedezése nemhogy szükségtelen, de egyenesen őrült vagy nevetséges dolog volt. Kinek kellett az 1400-as években keszonkamra, turbina vagy békaember-felszerelés? Kinek lett volna szüksége ejtőernyőre (amit ő elég pontosan lerajzolt), ha nem volt még repülőgép? Ezeket is sorolhatnám még igen sokáig.

És ekkor jönnek a furcsa gondolataink. Ahhoz, hogy egy ember ennyit tudjon, élete első felét iskolákban kellett volna töltenie, tanulni, tanulni, tanulni... Ehhez képest tudjuk: soha nem járt semmilyen iskolába. Magától tudta, amit tudott - de honnan?

Halála után sokáig nem foglalkoztak azzal, hogy a tudása honnan eredhetett? Végül egy időre elkönyvelték fantasztának, ám a huszadik században sorra megvalósultak az ötletei. Akkor sokan jósnak hitték őt. Sigmund Freud szerint Leonardo "minden téren felfedező, jós vagy úttörő volt". Ám elgondolkoztató: vajon mi késztette Leonardót arra, hogy a világon elsőként ne fogyasszon húst, hogy vegetáriánus legyen? Miért figyelte maga körül a világot és miért alkotott olyan tárgyakat, amelyekre az emberiségnek csak 300, 400 vagy több évvel az ő halála után lesz szüksége? Mi indította arra, hogy felismerje a környezetszennyezés akkor még nem létező problémakörét és megírja, hogyan fogják az emberek a jövőben tönkretenni saját földjüket, vizüket, levegőjüket?

Innentől éghet bennünk a kérdés: honnan tudta?

Bizony az egyik leglogikusabb magyarázat az lehetne Leonardo összes felfedezésére, tudására és tevékenységére, amit egyetlen szóval így írhatunk le: időutazás. Másképpen, nehezen képzelhető el, hogy valakinek ennyi tudása legyen olyan tudományágakról, elvekről, tanokról és tárgyakról, amelyek az ő korában nem léteznek, majd csak századokkal később fedezik fel őket más, akkor élő emberek. Kellett valamilyen nagyon is közeli és erős kapcsolata a jövővel, másképpen mindez aligha történhetett volna meg.

Mivel a környékbeliek látták, később leírták, hogyan született, hogyan lett kisgyerekből kamasz, majd felnőtt férfi, nem állíthatjuk, hogy felnőttként érkezett a jövőből és kezdett tevékenykedni a múltban. Inkább arra gyanakodhatunk, hogy egyszer huzamosabb időre a jövőből érkezett időutasok magukkal vitték. Eljutott hát ötszáz, hétszáz vagy több évvel előbbre és ott megnézhette az akkori világot, tanulmányozhatta azt és tanulhatott is kedvére. Ám ez a tanulási folyamat nem lehetett tökéletes, mert amikor ő a jövőben járt, már nem voltak "régimódi" szárnyas repülőgépek, hát homályos magyarázatok alapján visszatérve a 15. századba, csapkodó szárnyú, madarakhoz hasonlatos repülőgépeket képzelt el és rajzolt le.

Volt egy körülbelül másfél éves időszak Leonardo életében, amiről nem tudunk, és amit életrajzírói is igen homályosan említenek, vagy egyszerűen átlépik, mert nem tudható, hogy akkor hol tartózkodott és ott mivel foglalkozott... Ennyi talán elégséges az időutazó-változat lehetőségéhez?

A Leonardo-"sztoriban" akad számunkra néhány bíztató dolog is. Az első: létezhetnek ilyen sokoldalú emberek, mint ő, vagyis az emberi tudásnak optimális körülmények között nincs határa, egyetlen életbe is nagyon sok tudás, tevékenység és érdeklődési kör sűríthető bele.

A másik: létezhet az időutazás! Valamikor a távoli (vagy közeli?) jövőben felfedezik annak legalább a retro-változatát, vagyis a hátrafelé történő utazás elvét, módszerét és eszközét. Sokan úgy magyarázzák, hogy az utóbbi pár száz évben oly gyakran látott UFO-k valójában időgépek, saját távoli utódaink jönnek vissza a mi viszonyainkat tanulmányozni (gondolom: elrettentő példaként...). De ha elvetünk minden efféle, egyelőre nem bizonyítható és ezért nem is bizonyított elméletet, van egyetlen bizonyítéknak felhozható érvünk, ami nem más, mint maga... Leonardo!

Hiszen az ő tevékenysége a legjobb bizonyíték arra, hogy emberek ilyen vagy olyan módon legyőzhetik a fizikai "lehetetlenségeket", elmehetnek előre az időben és ott ismereteket szerezhetnek. Vagy a jövőben szerzett tudást visszahozzák a régebbi korokba és akkor azzal ott vagy hatalomra, vagy hírnévre tehetnek szert. Lehetséges, hogy egyesek a tudásukat azért hozzák vissza, hogy azzal ösztökéljék a túl lassan haladó emberiséget?

Amikor belépünk egy múzeum falai közé, ahol Leonardo műveit állítják ki, jusson eszünkbe: ő egy különleges ember volt. Nem olyan festő és szobrász, mint akik előtte vagy utána alkottak. Az ő agya másképpen működött, mint abban az időben az összes többi emberé. Olyannyira különbözött tőlük, hogy azt egyszerűen el sem lehet mondani, leírni. És miközben nézzük kisplasztikáját, rajzait, próbáljuk megfejteni gondolatait - valami más is eszünkbe jut. Logikus kérdés, egyben izgalmas intellektuális játék is. Tegyük fel a kérdést: ugyan miért csak a régi századokba tértek volna vissza az időben utazó merészek, nagy tudásúak? Lehet, hogy a huszonegyedik század sem kivétel. És ha így van, akkor gyanakodhatunk néhány igen nagytudású, feltűnően sikeres, sok tudományágat egyszerre művelő okos kortársunkra. Lehet, ők már azt is tudják, hogy manapság nem szabad feltűnni? Mert abból csak bajuk származna e barbár időkben, hát inkább "meghúzzák magukat" és szemlélődnek, tudásuk mégis átalakítja világunkat, gondolkodásunkat?

Az is megtörténhet, hogy eljönnek ők is egy Leonardo-kiállításra, hogy megcsodálják az időutazó munkásságát. Mindebből csak az marad számunkra, amit sokan már önmagában is nagyon rejtélyesnek hisznek: Mona Lisa mosolya. Lehet, hogy az időutazás, a rejtélyes tudás és az ezt övező titok, ami olyan ellenállhatatlanná teszi ezt a mosolyt...

Nemere István, 2019.05.02.